Célom egy olyan zenei szövet létrehozása volt, amely az előző lemezem (Escaping Game, 2023) koncepcióját folytatja, ezúttal másokat is bevonva: hivatásos zenészekkel együttműködve és amatőr énekesekkel közönségi részvétel formájában. A kompozíciók ezúttal is az önfeltárás és önfelszabadítás szándékával, intuitív tükröt tartva és szabad asszociációs teret nyitva születtek. Alapjukat ez alkalommal is saját hangfelvételeim archívuma adja, melyeket új terepfelvételekkel egészítettem ki. A szelektálás során a leginkább örömet adó, felszabadító és az öröm megélését támogató hangokra koncentráltam, hogy a szerzés minden pillanata a felszabadultság állapotában teljen, s ez az élmény kerüljön be a zenébe is. A kompozíciók dramaturgiáját úgy építettem fel, ahogy egy kézműves alkotja a csipkét: aprólékosan, hangról hangra, másodpercről másodpercre. A repetitív, mégis mindig változó hangminták egyszerre idézik fel a biztonság és a felfedezés élményét: mint egy esti mese, amelynek végét már ismerjük, így bátran elmélyülhetünk a részletekben, amelyek minden hallgatásnál újabb egésszé állnak össze. Az analóg szintetizátor és a szoftveres ritmushangszerek a zajokkal együtt a természet zenéjének törvényszerűségeit követik, a hangok pulzálását, egymásra hatását, fokozódását és elhalkulását.

Az album belső képe számomra az utazás. Egy olyan utazásé, amely csak egyszer lehetséges, egy életen át tart, és amelynek célja, hogy elvezessen önmagam legbelső magjához. Ebben a folyamatban különös jelentősége van annak, hogy kivel osztjuk meg ezt az időt, mert ez a közösség formálja, milyen részeink erősödnek meg, és hogyan éljük meg az életünket. A zenében mindezt a sínre állított jármű visszatérő hangja jelképezi, ami kiegyensúlyozottan halad előre, de a különféle környezetben mindig kicsit máshogy szólal meg, minden helyszín kicsit másként visszhangozza jelenlétét.  

A dalok szövegei a mások felé való nyitásról, a személyes világomba való invitálásról és a közös rezdülésekről szólnak, gyakran a magyar népdalkultúra gondolatiságát idéző természeti szimbólumokon keresztül. Az éneklés folyamata gyermekkori játékaimat idézte fel bennem: a „Venirádiót”, amikor diktafonnal a kezemben képzeltem, hogy az egész univerzum engem hallgat, és egyszerre voltam előadó, közönség és bemondó. Ez a játék volt az érzelmi szinkronba kerülés eszköze, és most, felnőttként, az alkotás során is ugyanez a vágy vezetett: kapcsolatba lépni legbelsőbb énemmel, és megosztani ezt a világ többi részével.