Az Escaping Game című album koncepciója az volt, hogy egy olyan zenei szövetet hozzak létre, amely első két lemezem (Unfold, 2018; Unform, 2020) kísérletező szellemét és személyes hangvételét még tovább viszi, miközben a negyedik albumom (The Way, 2022) angol nyelvű dalszövegeinek esszenciáját is feldolgozza. Ezúttal a hangsúly az önfeltárásra és az önfelszabadításra került: olyan intuitív kompozíciókat szerettem volna alkotni, amelyek egyszerre őrzik életem meghatározó zajait és alakítják azokat új, asszociatív zenei formákká.

A darabok alapanyagát kizárólag saját terepfelvételeim adták – köztük olyan hangminták, amelyek archívumom legkorábbi darabjai: szüleim készítették őket még születésem előtt, majd hároméves kori szerepléseim is fennmaradtak a magnókazettás Sanyo diktafonjuk jóvoltából. Ezt a diktafont hatévesen „örököltem meg”, és magam is elkezdtem felvételeket készíteni. A régi kazetták őrzése mellett 2021-ben kezdtem el feldolgozni ezt a gyűjteményt, és a legfontosabb hangokat DSD-minőségben digitalizáltam. A válogatás közel két éven át tartott: több mint 50 kazetta, azaz nagyjából 60 órányi anyag szűrődött át a kezemen. Eközben három otthonom (Napsugár sétány, B104, L33) jellegzetes akusztikus világát is rögzítettem, így egy olyan hangminta-paletta állt össze, amely életem személyes lenyomata.

A szerzés során mellőztem a hagyományos hangszereket és a megszokott zeneszerkesztési alapelveket. A fő szempont az volt, hogy minden mintát eredeti formájában használjak, még akkor is, ha a végeredménynek nem lesz hangneme. A dallamokat szabadon, a tonalitás kötöttsége nélkül énekeltem fel, mert a dokumentarista szellemiség sokkal fontosabbnak bizonyult: az, hogy ezek a hangok hitelesen őrizzék mindennapjaim zajait, és hogy felfedezhessem, milyen vokális megnyilvánulásokra inspirálnak. A ritmusokat is úgy kerestem, hogy azok tükrözzék életem természetes lüktetését, mintha a zene saját belső áramlásomat fordítaná le hangokra.

Az alkotói folyamat során számos felismerés ért. Megerősödött bennem, amit már rég sejtettem: hogy életem legfontosabb „dobjai” között ott van a szobám ajtaját bezáró kulcs kattanása, vagy az ablaknyitás robaja; hogy édesanyám ujjaiban ott rejlik kedvenc zeném, akár az írógépen kopogtak, akár a zongorán játszottak. Tudtam, hogy a ceruzám sercegése vagy az altató énekem gyerekkori emléke is kísért, de csak most tudatosult bennem, hogy beszédhangom árnyalatai és nevetéseim sokfélesége mennyire tükrözik emberi kapcsolataim sokszínűségét. Ugyanígy döbbentem rá, hogy egy komód fiókjának nyikorgása lehet dühös oroszlánként harsogó, a WC-tartály visszatöltése pedig tyúkszerű rikoltásként szólal meg. A kazán űrutazásokat rejt, a fagyasztóban kórusok énekelnek, a nagymamám vázáján doboló ecset pergőhangja egy rituális szertartás erejével szólal meg, míg diplomamunkám vásznán az ujjam dobolása törzsi ritmusok világát idézi.

Ez az album számomra tehát nemcsak zenei kísérlet, hanem önismereti utazás is: a múlt és a jelen hangjainak összeszövése, ahol a mindennapi zajok és apró részletek új értelmet nyernek, és saját történetemet mesélik el zenei formában.